Ma kemény leszek! Ott lapul a szekrény legaljában leghátul egy csodaszép fekete gyilkológép, amit mások úgy hívnak: magassarkú. Viharos és ambivalens a kapcsolatunk, tekintve, hogy elég drága volt, de rámbeszélte magát, ellenben azóta sem volt rajtam, maximum egyszer, de akkor is volt tartalék a táskában. Ott álltam a boltban (az impulzusvásárlás szót szerintem korábban már használtam), és véletlenül összeakadt a tekintetünk. Fekete, bokáig érő, fűzős, kicsit metál, kicsit elegáns. Azt mondta: „Szia, én vagyok a nőiességed, rég nem találkoztunk, legutóbb 5 évesen, amikor hercegnőnek képzelted magad. Még mikor nem ismerted a Tankcsapdát.” Nem volt könnyű szembe nézni vele, úgyhogy a boltos nénit is odahívtam, és kérdeztem tőle, hogy szerinte ez a cipő tényleg hozzám beszél-e. Ezek ketten összebeszéltek, mert a néni is valami hasonlót mondott, bár azt azért sejtettem, hogy az eladó nem fogja azt mondani, hogy hagyjam ott azt, aminek ő így vagy úgy, de az árából él.

 Ma kemény leszek! Nincs mese, nem esik a hó, nem esik az eső, befejezték az építkezést – kész a járda (haha), és nincsenek füttyögő munkások. Egyetemre mások is járnak kirittyentve, ma csak délután dolgozom, azelőtt meg úgyis haza tudok jönni a boxutcába kereket cserélni, ha kell. (Kell hát!)

Na, és hozzá mit? Sima farmert? Pfff…  Áh, ha már keménykedünk, akkor az legyen level(n+1)! Ott van az a pici szoknya, meg a harisnya, olyan necc-szerű (ami illik a magassarkú és köztem esetlegesen kialakuló pozitív kapcsolat esélyeihez: necces), aztán kész is. Kötött amúgy, tavaly karácsonyra kaptam, de ő sem az én szívem, hanem inkább a szekrényem csücskében lakik általában, igényesen összehajtogatva, ez nagyon fontos, mert így kevésbé van bűntudatom, amiért nem hordom.

Hű de kemény vagyok! Hát akkor uccuneki, talán nem találkozom ismerőssel. Amúgy meg tökmindegy, mert hála a lineáris perspektívának, az én fejemet talajszintről úgysem látja meg senki, mert itt fent már elég nagy köd van, az alsóbb öltözékem (ami már/még nem a fejem) meg annyira tájidegen, hogy úgysem gyanakszik majd senki, hogy amúgy ez én vagyok. Azért az imádott portásbácsi, Józsibá [jauzsi – a szerk.] megjegyzi, hogy „Ehj Cicám, micsoda nagy kislány lettél, figyelj, itt egy spajszer rövidítsünk már rajtad”. Reakcióképzés indul: először is, nem én vagyok nagy, hanem ő kicsi – aki ismeri Józsi bácsit, az tudja, hogy igazat mondok (ki ne ismerné Józsi bácsit?), másodszor pedig ez most nem az a helyzet, itt nem zökkenthet ki.

A többire nem emlékszem. Bedugtam a fülemet zenével, hogy ne halljam a kopogást. A villamoson szerencsére volt ülőhely. Nem néztem lefelé, de más emberekre sem, mert féltem szembesülni a feedback-kel. Azért a szemem sarkából egy-egy kirakat mellett elhaladva odapillantottam. Nagyon durva, de azt kell hogy mondjam, hogy jó volt látni. Minden egyes eltelt perc után egyre büszkébb lettem, közben pedig egyre inkább vártam, hogy végre hazaérjek.

Hazaérve bocsánatot kértem a talpamtól, és bemutattam újra a talajnak. Ők ketten elválaszthatatlanul jó barátok.

Az hiszem, ez férfimunka volt!

Köszönöm szépen!