Szerintem főzőcskézni nagyon jó dolog. Összeáll valami, amiben az egész több lesz, mint a részek összege. Aztán adott esetben még meg is lehet enni a végeredményt, amit meg nem kell magyarázni, hogy miért jó.

Vegyünk egy jó kis zöldséglevest. Kell hozzá mindenféle: krumpli (mert az falun finomabb, mint a burgonya), sárgarépa, fehérrépa, cukorborsó… hm… mi kell még? Mehet bele karalábé és hagyma, plusz egy pici fokhagyma is, ezek csak az íze miatt, a végén kivesszük belőle.

Vannak ezek az előre vákuumcsomagolt, menő tálcás zöldségmixek a Spar-ban – meg gondolom mindenhol –, csak azokkal az a baj, hogy zsákbamacska az egész, aljas trógerség, mert fene tudja, hogy hogy néz ki az a zöldség alulról, meg mióta van ott, meg mennyire viselte meg a lelki világukat az út Spanyolországból egészen idáig. Arról nem is beszélve, hogy az előre összeállított válogatást az én vidéki éghajlaton edződött gondolkodásmódom még millió más összetevővel kiegészítené, akkor meg már majdnem mindegy, hogy külön pötyögöm-e be a mérlegen a takarmányt, avagy sem. Hab a tortán, hogy két szál répa nálunk még egy hóemberhez sem elég, nem hogy arra, hogy bárki ettől fütyülni kezdjen.

Azért nem rossz ám. Még mindig inkább ez, mint a zacskós-, meg az ocsmány bögrekrémleves (amik mindenesetre néhanapján szintén jó szolgálatot tesznek).

De azok a jó kis nyári zöldséglevesek otthon… Amikor csak ki kell szaladni a kertbe még egy kis petrezselyemért. Amikor egész nyáron oda van téve a krumpli mellé az ásó meg a kapa, hogy bármikor gyorsan lehessen kiszedni a földből. Amikor a répa kihúzásakor olyan izgalmakat élhetek át, mint a lottósorsoláskor: Na, vajon ez mekkora lesz? (Oké, ez elég távoli analógia lett.) Abból készül a zöldségleves, kéremszépen. Hamisíthatatlan, és igazi!

Sok munka van vele. Koszos lesz a kéz, megéget a nap, elver az eső, megfájdul a derék, megzabálja a mocskos krumplibogár, lelopja a szomszéd... De véget nem érő szenvedéllyé változik, mert hát el lehet dönteni évről évre, hogy jövőre csak a fele lesz felásva, de akkor hol lesz majd a cukkini?

Saját. Finomabb. Mert meg kellett érte dolgozni. Mert így tudhatom igazán, hogy miből van, amit megeszek. Mert a másikról már nem is hiszem el, hogy lehet ilyen jó. Persze, néha belekerül a kosárba a vákuumcsomagolt pakk, de akárhogy is, említést nyer a tény: Az otthoni sokkal jobb.

Azért nem írtam egy jó ideje, mert a kertben voltam. Rengeteg munka akadt, és még mindig nem sikerült teljesen végezni. De mint mondtam, ez egy menthetetlen szenvedély (mármint a kertészkedés), és nem tudom hanyagolni, illetve tök szívesen rittyentek belőle olyan zöldséglevest, amit kitehetek egy nagy asztal közepére, hogy bárki vegyen belőle kedvére. Adok a sajátomból, semmit sem tennék szívesebben. Fejlődnek a tapasztalatok, nagy eső jött, aztán a sorok között megjelent pár parlagfű is, meg permetezni is kellett, és hát megmondom őszintén, a körmöm alatt még mindig földes, úgy pötyögök éppen.

Engem bántottak kicsit. Találkoztam az összeférhetetlenség és összeegyeztethetetlenség jelenségével. Találkoztam azzal, hogy hiába egy a szó, amit használunk, van, hogy nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Találkoztam azzal a ténnyel, hogy senkitől nem elvárható, hogy bele tudjon helyezkedni a másik nézőpontjába, mert van, hogy ez kompetenciahatárok vagy a hajlandóság hiánya miatt lehetetlen. Találkoztam azzal, hogy milyen egy kiegyenlítetlen küzdelemben tehetetlen félnek lenni. Éreztem, hogy milyen az, mikor nem nagy ütést kapsz, hanem jó helyre, és ezt a másik fél tökéletesen tudja, így neki cseppet sem fáj, ellenben a másik oldalon lenni nem csak a pofon miatt kellemetlen, hanem amiatt is, mert rémisztő annak a megtapasztalása, hogy másnak lehet éltető és üdítő az én fájdalmam. Levelet kezdett hajtani annak a tapasztalata is, hogy milyen, mikor a bajban más ember az önérdek felé fordul, ami történetesen pontosan azzal egyenlő, hogy nekem háttal. Letolt gatyával egy fáklyás – vasvillás felkészült és edzett hadsereg ellen, de valami ősi törvény mégis azt súgja, hogy a legbölcsebb az, ha nem mozdulok. Ne a futásra menjen el az energia, inkább legyen tartalék a feltápászkodásra. Amúgy is, aki nem tud rendesen járni, legalább elesni tanuljon már meg, különben kimutatja a foga fehérjét a természetes szelekció. Kőkemény elvek, és erkölcsi alappillérek egymás ellen fordulásakor az ember azt mondja: „HUBAZMEG”, és hoz egy gyors döntést, hogy mibe haljon kicsit bele: abba hogy megszakad a szíve, vagy hogy az eszéből hajtogat héliumos lufikutyát, ami elszáll, vissza se néz.

Régi, máshonnan már hallott bölcsességek magvai potyogtak szanaszét a kertemben. Olyasmik, amikre eddig csak legyintettem, mondván közhelyesek. Nem azok. Csak magamnak kell megtermelni ahhoz, hogy igazán tudjam értékelni. Annyira sok potyogott ide, és olyan nagyon összevissza, hogy a pedáns és perfekcionista lelkem ezt nehezen viseli, úgyhogy van még vele munka, de azért a készülő levest muszáj néha megkóstolni.

Egyelőre ilyesmikre mondhatom biztosan, hogy gazdagítják a levesemet. És a titkos összetevőt még nem is mondtam. A törhetetlen életelixír, a támogató ember minden-rosszban-van-valami-jó, vissza-nem-térő lehetősége, hogy megmutassa: Melletted vagyok. Indokolatlanul sokat használom a következő, saját gyártmányú kifejezést, amit amúgy giccsesen patetikusnak, ám mégis szemléletesnek tartok, mégpedig hogy árnyéka mindig csak annak van, amire süt a Nap.

A napocska érleli a zöldségeket, meg a gyümölcsöket is, ugyebár. Az egészet felvezethettem volna gyümölcsökkel, és akkor nem zöldségleves készülne, hanem pálinka. Lehet, hogy jobb lett volna, basszus. Szívesen elbeszélgetnék az idetévedő Hölgyekkel és Urakkal ilyen házi szíverősítő welcomedrink után. Na, majd lesz olyan is.

Köszönöm a figyelmet, jelentkezem még!

Volt már egy hasonló írás. Tulajdonképpen ugyanez, csak egészen más megvilágításban. Tudniillik, tisztelt idetévedő Hölgyeim és Uraim, nem mindegy, hogy bogárként a szélvédő melyik oldalán vagyunk: nevetünk belül, vagy elkenődünk kívül.

Mi tényleg jó barátok vagyunk! Barátoknak tökéletesek. Tegyünk úgy. Rendben, üljünk be valahová pénteken este, hadd legyen szociális életem, bár nem tagadom, ez most sokkal inkább kipipálandó feladat a lelki békém fenntartása érdekében, mintsem belülről jövő késztetés. Meg amúgy is, névnapod volt a héten. Jaj, ez annyira szívtelenül hangzik, rosszul is érzem magam miatta, ráadásul eddig csak egy gondolat volt, most meg már le is van írva. Dorka, Dorka, ne légy köcsög. Nem, nincs kifogás. Ezek az alkalmak rendszerint jól sülnek el, egy jó kis beszélgetés, pár ellopott szófordulat, vagy folytatandó gondolatmenet. Ilyesmiktől lesz „nehezebb” a hátizsákom, hát tökre megéri. (Ez meg így kicsit sem öncélú…)

Már messziről megismerem a járásodat, figyelem, ahogy közeledsz, de amint te is észrevehetsz engem, én lehajtom a fejem, hogy meglepődhessek, így: „Jé, szia!”. Nem, nem vártam sokat. Persze, menjünk be oda, talán van szabad hely. Hát, semmi különös, fárasztó volt a hét, de minden oké, aha. Ja, hogy írtál? Hát, tudod, nem nagyon szoktam Messenger-ben beszélgetni, sokkal többre értékelem az élőszót. Ja, ja, kénytelenek leszünk többször találkozni. (Szép volt, hülyegyerek, öngól, brávó!)

Beszélsz, beszélsz. Az automatizálódott hümmögés, meg a megérzések, hogy mikor kell nevetni, nagyszerű szolgálatot tesznek. Ezt látod te. Közben én elmélyedek abban a gondolatban, hogy mi a bajom. Miért nem működik? Mérges leszek. Először nem értem miért, de aztán rájövök! A barátság nagyszerű dolog, sokat ér, és teljes mértékben közös. Ideális esetben. De ennek bármely hamisítványa egy belülről kukac-rágta alma, ami kizárólag csak kívülről szép. Ez a lényeg! Egy közös kincs. Lám, itt egy ember, aki közeledne, s ezáltal teljes súllyal nehezedik rá arra a tényre, hogy BARÁTOK vagyunk. Még jó, hogy felhúz, basszus! Az az enyém is, és te épp rátehénkedsz! Minden egyes kimondott kedvesség/bók/célzás egy-egy tornádó, ami ezt a pillekönnyű, és tiszavirág-életű kincset, amit barátságnak hívnak, elfújja a francba, és még tovább. És engem erről senki nem kérdez meg. Annyit tehetek, hogy szurkolok neked saját magad ellen. Ne cseszd el! Kérlek, ne trollkodd szét, mert irreális az önbizalmad!

Azt mondod, fantasztikus vagyok, én pedig rávágom, hogy NEM! Error, kékhalál, lefagytam, láthatod a forgó homokórát a homlokomon, közben pedig fejben már menekülök. Hajaj, ha te azt tudnád, hogy az én fejemben mi van. Tök jó, hogy nem tudod, mert amúgy nem szeretnélek megbántani. De nekem most mennem kell. Köszönöm, menni fog egyedül is, elég hamar szobatiszta lettem, és habár az oviban mindig tépőzáras cipőm volt, azért úgy általában volt alkalmam megtanulni bekötni a fűzőt. (Dorka, ne légy bunkó…)

Van, hogy ez megtörténik. Utána marad a jó viszony, de leginkább egyet előre, kettőt hátra módon. Észrevehetetlenül, mégis tudatosan. Érkeznek indokok, érvek, értetlenkedések, érkezik néhány passzív-agresszív célzás, de a szmájli az egyre ritkuló üzenetváltások során megmarad a mondat végén, nehogymár bármi is disszonánssá váljon, hisz az túl intenzív lenne, holott mi épp csendben épülünk le. Kegyetlenül természetes folyamat.

Az meg, hogy valaki az irányomba hasonlóan érezhet, és én is lehetek az, aki eltaszítja magától egy ->barátját<-, hááát… Rosszul leszek a feltételezéstől, de már-már paranoiás szinten, és úgy hessegetem el a veszélyes gondolatokat, mint a cigarettafüstöt, amikor nem akartam, hogy megtudják, hogy cigizek, de anya előbb jött haza a munkahelyéről. Nem mindig tűnik összeegyeztethetőnek két egymást követő gondolatmenetem, de ha elfogadjuk, hogy mindenki átlagon felüli, és mindenki kivétel, akkor tán lehet áldást adni arra is, hogy jogosan bosszant fel, ha a másik ember elvesz (vagy kockáztat) valamit, ami az enyém is, és ami alapvetően jó lehetne. Úgy értem, önző módon kockáztat, a privilegizált saját érdekeitől elvakulva, pont a közös lényeget nem látva. Ha nem látja, akkor nem is volt soha igazán fontos.

Csalódás, ígyis-úgyis. De irtó cuki mechanizmus, ahogy a fajfenntartásért folyó küzdelemben a cél szentesíti (szentesítené) az eszközt, csak az a bibi, hogy ebben az esetben a célul kitűzött virágos-pónilovas-szivárványos rétre a herceg még azelőtt rámegy egy buldózerrel, hogy kikelt volna rajta egy árva pipitér. Minden szép virágot kiirtó, így értettem, hogy „irtó”.

... Van, hogy ez megtörténik.

Oké, persze, nyáltenger, értem én, na és akkor mi van?

Aki nem tud úszni, az itt álljon meg vagy menjen vissza a part közelébe, tegyük fel, hogy ebben a tengerben itt van a veszélyt jelző rózsaszín alapon piros szívecskés bója. Nekem most elég hosszú a búvárpipám, úgyhogy lehet, hogy mélyre merülök. CAUTION! DANGER!

Van valami elragadó a szerelmes emberben. Nem az eszeveszett szerelemre gondolok, hanem arra, ami mélységes megnyugvást hoz, tudatván az „elszenvedővel”, hogy minden oké. Nem arra gondolok, amikor nem lehet a másik nélkül kibírni egy napot, hanem arra, amikor az imádott fél létezésének a puszta ténye olyan mosolyt csal az ember arcára, hogy a világ nem bírja megállni, hogy ne mosolyogjon vissza. (Off: Próbálok leszokni az általánosításról, így amikor azt mondom, hogy „ember”, akkor nyilván saját magamra gondolok, hiszen mi vagyok én, hogy más nevében beszéljek. Csak így könnyebb, tetsziktudni…) Olyan, mint a bepisilés, ugyebár. Mindenki látja, de csak az érintett érzi, hogy milyen csudijó meleg.

Arra gondolok, amikor a korábban kerek-egésznek hitt valamiről kiderül, hogy hiányzott még egy puzzle darabka, és így lep meg azzal a felismeréssel, hogy mennyivel szebb lett a kép. Minden más korábbi dolog működik tovább, de az összhatás sokkal kellemesebb.

Beüt a >krach<, de az óra ketyeg, reggel fel kell kelni, menni kell, a hétköznapok telnek, a feladatok jönnek, ugyanúgy, mint korábban. De van valami. Egy példátlanul stabil alap. Nem bánthat a világ, mert van mellettem valaki, és habár a kötelességek állandóak, Ő lesz az igazán fontos. Persze ezt a világnak nem kell tudnia... Ez az érzés megsimogatja az arcomat, ragasztópisztollyal lő rá egy leszedhetetlen bolond vigyort, megmelengeti a kicsi lelkemet, mélyen belenéz a szemembe, beleteszi a kezét a farzsebembe, belehajol a hajamba, és azt dúdolja bele: Minden a helyén van. Béke van.

Átértelmeződik a múlt. El akarom Neki mesélni, töviről hegyire! Mint amikor a terítő felkerül az asztalra, és rohadtul idegesít, hogy meg van gyűrődve, de nem simítom ki, mert nem jut eszembe, hogy csak egy mozdulat lenne a picinyke kezemmel, inkább csak simán nem tetszik amit látok. Jön egy kéz, és segít ezt megtenni. Nem is volt nehéz, és mennyivel esztétikusabb lett! Kiderül, hogy semmi sem volt hazugság, csupán tévedés, aminek az összegzése itt van a zsebemben, és bármi, ami korábban történt engem tett többé. Na nem mintha sok titkolnivalóm lenne, de ez annyira szubjektív… Jön a jó értelemben vett miafasz-fej, azt látván, hogy basszus, Ő (shift+ő) visszamenőleg is szeret! El merem hinni. Oké, tudom én, hogy ez teljesen átlagos pszichológiai mechanizmus, de attól még láthatom varázslatnak. (Ezért nem akarom tudni azt sem, hogy a repülőgépek működésének mi a fizikája. It’s MAGIC, aztán kész!) Még szebbé teszi ezt a dolgot a kölcsönössé.

Szóval, nevezzük Sándornak. Kedves Sándor, újabban Ön miatt maradok fent a villamoson. Nem veszem észre, hogy le kellene szállni, mert az Öntől kapott zenét hallgatom éppen, ugyanis az az aktuális soundtrack kettőnk eddigi történetének mentális rekonstruálásához. Ez a sztori másnak tán egy a sok közül - éppen ezért nem is tudnak róla igazán - de számomra a legszebb. És akkor még nem is említettem azt, amikor az esetleges jövőbéli tervek és elképzelések terhelik le a kognitív kapacitásomat. Ilyenkor nem tudok szimultán lenni, csak egy dologra megy a koncentrálás, és a gondolnivalók sorában Ön, kedves Uram legelöl áll. Sándor, Ön katalizálja a teendőim elvégzésének sebességét. (Ez értelmes volt?) Minél több dolgot igyekszem beütemezni, hogy gyorsan és hasznosan (de főleg gyorsan) teljen el a külön töltött idő. Amúgy is, rengeteg időmet elveszi, hogy kitaláljam, mit vegyek fel, pláne hogy egy rongyom sincs. Sándor, Önt kedveli a nagypapám. Sándor! Nekem terveim vannak.

Sándor, kérem… Ez menthetetlen.

Sándor, nálam maradt a sálja. Rövidesen jöjjön el érte, mert amúgy is beszélnünk kellene erről a dologról. Nem mellesleg a kedvenc süteményét sütöttem.

Hamar elszaladt ez a nőnap-dolog, de végülis annyira nem nagy szám, hiszen holnap is lesz. Meg tegnap is volt.

Egyébként azt nézem, hogy ez a nemzetközi ünnep nem is arról szól, amiről én írni szerettem volna, de hát mindegy. Persze, legyünk egyenjogúak. Vállalatvezetők, kamionsofőrök, erős asszonyok, vaslédik, nyolckezű édesanyák, vamp-ok (egy fehérneműbolton volt kiírva ez a szó, én onnan ismerem), egy szó mint száz: Multitask-ok. Ez olyan feminista duma. De én inkább azt szeretném mondani, hogy legyünk csodálatosak.

Elő-, így korán kelő szépségek vagyunk, egyik kézben fogkefe, a másikban hajvasaló, a harmadikban szempillaspirál, a negyedikben púder-alapozó, s így tovább. Felfut a harisnya, úgy ahogy mi is az emeletre tíz centis magassarkúban. Lehet, hogy fáj, de legalább szép, tényleg így megy ez.

De kérdem én, mitől lesz a >nő< igazán szép? (Én tudom, én tudom!!!) Attól, hogy ha korán reggel, esetenként az előző napi szempillaspirál maradékától pandává aludt karikás szemekkel, kócos hajjal, kinyúlt gimis tesipólóban és kitérdesedett maci- vagy cicanaciban valaki azt mondja neki: „Csodálatos vagy”. No, persze ez elég idealista, de tegyük fel, hogy tényleg létezik, ettől a konkrét példától elvonatkoztatva is. Ez nem a DM-ben vett nőiségnek szól, amit fél pillanat alatt lazán eltűntet egy nedves törlőkendő. Attól lesz szép, hogy az optikai tuning mögött is ugyanolyan szép, s ezt van, aki meglátja. A nő attól szép, hogy van a férfi. Ja, és beteljesedett szerelemről szó sem esik (nehogy szó érje a ház elejét, a legszebben kifestett nők végülis a szinglik, de hát a bokszolók is felveszik a színes fogvédőt, amíg a ringben vannak), jó példa erre a komplett lovagi költészet. Nőnapon ugyanannyira kell a másik nemet ünnepelni.

Hölgyeim, az arcunkra szánt uborkát inkább sózzuk meg és tegyük zsíroskenyérre, vagy tegyen vele ki-ki amit akar (hihi). A holnapi program: felkelni, csodálatosnak lenni, aztán este visszafeküdni.

Azért ez a Walt Disney kicsit félrevezető, de zseniális a pedagógiája – mondom ezt úgy, hogy már megnőtt bennem az értelem (de még nőhet!), s alapvetően az ő meséin szocializálódtam.

Csipkerózsika tényleg van, jelzésszerűen posztolja a vékmíáp-ot, várva, hogy a herceg csókoljon rá egy lájkot. Herkules is létezik, a csodafickó, bent ül a sötétített ablak meg a napszemcsi mögött, tolja felfelé a basszust, így sajnos nem hallatszik, ha esetleg két korty izomkakaó között a klasszikus magyar lírát idézi. Bell, a Szépség és a Szörnyetegből, ő az a csaj, aki hisz abban, hogy az ideális férfiparaméterek a 90-60-40: 90 éves, 60 millióval és 40 fokos lázzal. Jázmin hercegnő tényleg kijár az erkélyre – dohányozni – mert felhúzza magát azon, hogy arra az üzenetre, hogy „Minket vár a világ…” Aladdintól csak annyi jön, hogy „Látta: 22:21”, bár az este folyamán még be van ígérve egy szőnyeges jelenet, és egy kicsit szépíti a történetet ez az „új élmény”. Hamupipőke érdeklődik a herceg csütörtök esti eseménye iránt, nyom is rá egy talán-t, de csak éjfélig marad, mert másnap zéhá. Hófehérke örül neki, hogy a Spar-ban a golden alma kilója most csak 299ft, mert az idaredtől múltkor nagyon bekómált. Pocahontas a falusi leányzó, akinek az édesapja már kinézett egy jómunkásembert, akire majd átruházhatja a pincészetet, úgyhogy kénytelen búcsút inteni a nagyvárosi szőkehercegtől, aki emiatt totál meg - van - lőve, hiszen faluhelyen még rendes wifi sincs, úgyhogy a menyecske tuti nincs fent Tinderen. Mulán azt kérdezi: „Cípősz szószosz, mehet?” Alice pedig mióta Hollandiában cserediák, konstans Csodaországban érzi magát.

Léteznek.