Volt már egy hasonló írás. Tulajdonképpen ugyanez, csak egészen más megvilágításban. Tudniillik, tisztelt idetévedő Hölgyeim és Uraim, nem mindegy, hogy bogárként a szélvédő melyik oldalán vagyunk: nevetünk belül, vagy elkenődünk kívül.

Mi tényleg jó barátok vagyunk! Barátoknak tökéletesek. Tegyünk úgy. Rendben, üljünk be valahová pénteken este, hadd legyen szociális életem, bár nem tagadom, ez most sokkal inkább kipipálandó feladat a lelki békém fenntartása érdekében, mintsem belülről jövő késztetés. Meg amúgy is, névnapod volt a héten. Jaj, ez annyira szívtelenül hangzik, rosszul is érzem magam miatta, ráadásul eddig csak egy gondolat volt, most meg már le is van írva. Dorka, Dorka, ne légy köcsög. Nem, nincs kifogás. Ezek az alkalmak rendszerint jól sülnek el, egy jó kis beszélgetés, pár ellopott szófordulat, vagy folytatandó gondolatmenet. Ilyesmiktől lesz „nehezebb” a hátizsákom, hát tökre megéri. (Ez meg így kicsit sem öncélú…)

Már messziről megismerem a járásodat, figyelem, ahogy közeledsz, de amint te is észrevehetsz engem, én lehajtom a fejem, hogy meglepődhessek, így: „Jé, szia!”. Nem, nem vártam sokat. Persze, menjünk be oda, talán van szabad hely. Hát, semmi különös, fárasztó volt a hét, de minden oké, aha. Ja, hogy írtál? Hát, tudod, nem nagyon szoktam Messenger-ben beszélgetni, sokkal többre értékelem az élőszót. Ja, ja, kénytelenek leszünk többször találkozni. (Szép volt, hülyegyerek, öngól, brávó!)

Beszélsz, beszélsz. Az automatizálódott hümmögés, meg a megérzések, hogy mikor kell nevetni, nagyszerű szolgálatot tesznek. Ezt látod te. Közben én elmélyedek abban a gondolatban, hogy mi a bajom. Miért nem működik? Mérges leszek. Először nem értem miért, de aztán rájövök! A barátság nagyszerű dolog, sokat ér, és teljes mértékben közös. Ideális esetben. De ennek bármely hamisítványa egy belülről kukac-rágta alma, ami kizárólag csak kívülről szép. Ez a lényeg! Egy közös kincs. Lám, itt egy ember, aki közeledne, s ezáltal teljes súllyal nehezedik rá arra a tényre, hogy BARÁTOK vagyunk. Még jó, hogy felhúz, basszus! Az az enyém is, és te épp rátehénkedsz! Minden egyes kimondott kedvesség/bók/célzás egy-egy tornádó, ami ezt a pillekönnyű, és tiszavirág-életű kincset, amit barátságnak hívnak, elfújja a francba, és még tovább. És engem erről senki nem kérdez meg. Annyit tehetek, hogy szurkolok neked saját magad ellen. Ne cseszd el! Kérlek, ne trollkodd szét, mert irreális az önbizalmad!

Azt mondod, fantasztikus vagyok, én pedig rávágom, hogy NEM! Error, kékhalál, lefagytam, láthatod a forgó homokórát a homlokomon, közben pedig fejben már menekülök. Hajaj, ha te azt tudnád, hogy az én fejemben mi van. Tök jó, hogy nem tudod, mert amúgy nem szeretnélek megbántani. De nekem most mennem kell. Köszönöm, menni fog egyedül is, elég hamar szobatiszta lettem, és habár az oviban mindig tépőzáras cipőm volt, azért úgy általában volt alkalmam megtanulni bekötni a fűzőt. (Dorka, ne légy bunkó…)

Van, hogy ez megtörténik. Utána marad a jó viszony, de leginkább egyet előre, kettőt hátra módon. Észrevehetetlenül, mégis tudatosan. Érkeznek indokok, érvek, értetlenkedések, érkezik néhány passzív-agresszív célzás, de a szmájli az egyre ritkuló üzenetváltások során megmarad a mondat végén, nehogymár bármi is disszonánssá váljon, hisz az túl intenzív lenne, holott mi épp csendben épülünk le. Kegyetlenül természetes folyamat.

Az meg, hogy valaki az irányomba hasonlóan érezhet, és én is lehetek az, aki eltaszítja magától egy ->barátját<-, hááát… Rosszul leszek a feltételezéstől, de már-már paranoiás szinten, és úgy hessegetem el a veszélyes gondolatokat, mint a cigarettafüstöt, amikor nem akartam, hogy megtudják, hogy cigizek, de anya előbb jött haza a munkahelyéről. Nem mindig tűnik összeegyeztethetőnek két egymást követő gondolatmenetem, de ha elfogadjuk, hogy mindenki átlagon felüli, és mindenki kivétel, akkor tán lehet áldást adni arra is, hogy jogosan bosszant fel, ha a másik ember elvesz (vagy kockáztat) valamit, ami az enyém is, és ami alapvetően jó lehetne. Úgy értem, önző módon kockáztat, a privilegizált saját érdekeitől elvakulva, pont a közös lényeget nem látva. Ha nem látja, akkor nem is volt soha igazán fontos.

Csalódás, ígyis-úgyis. De irtó cuki mechanizmus, ahogy a fajfenntartásért folyó küzdelemben a cél szentesíti (szentesítené) az eszközt, csak az a bibi, hogy ebben az esetben a célul kitűzött virágos-pónilovas-szivárványos rétre a herceg még azelőtt rámegy egy buldózerrel, hogy kikelt volna rajta egy árva pipitér. Minden szép virágot kiirtó, így értettem, hogy „irtó”.

... Van, hogy ez megtörténik.