Szerintem főzőcskézni nagyon jó dolog. Összeáll valami, amiben az egész több lesz, mint a részek összege. Aztán adott esetben még meg is lehet enni a végeredményt, amit meg nem kell magyarázni, hogy miért jó.

Vegyünk egy jó kis zöldséglevest. Kell hozzá mindenféle: krumpli (mert az falun finomabb, mint a burgonya), sárgarépa, fehérrépa, cukorborsó… hm… mi kell még? Mehet bele karalábé és hagyma, plusz egy pici fokhagyma is, ezek csak az íze miatt, a végén kivesszük belőle.

Vannak ezek az előre vákuumcsomagolt, menő tálcás zöldségmixek a Spar-ban – meg gondolom mindenhol –, csak azokkal az a baj, hogy zsákbamacska az egész, aljas trógerség, mert fene tudja, hogy hogy néz ki az a zöldség alulról, meg mióta van ott, meg mennyire viselte meg a lelki világukat az út Spanyolországból egészen idáig. Arról nem is beszélve, hogy az előre összeállított válogatást az én vidéki éghajlaton edződött gondolkodásmódom még millió más összetevővel kiegészítené, akkor meg már majdnem mindegy, hogy külön pötyögöm-e be a mérlegen a takarmányt, avagy sem. Hab a tortán, hogy két szál répa nálunk még egy hóemberhez sem elég, nem hogy arra, hogy bárki ettől fütyülni kezdjen.

Azért nem rossz ám. Még mindig inkább ez, mint a zacskós-, meg az ocsmány bögrekrémleves (amik mindenesetre néhanapján szintén jó szolgálatot tesznek).

De azok a jó kis nyári zöldséglevesek otthon… Amikor csak ki kell szaladni a kertbe még egy kis petrezselyemért. Amikor egész nyáron oda van téve a krumpli mellé az ásó meg a kapa, hogy bármikor gyorsan lehessen kiszedni a földből. Amikor a répa kihúzásakor olyan izgalmakat élhetek át, mint a lottósorsoláskor: Na, vajon ez mekkora lesz? (Oké, ez elég távoli analógia lett.) Abból készül a zöldségleves, kéremszépen. Hamisíthatatlan, és igazi!

Sok munka van vele. Koszos lesz a kéz, megéget a nap, elver az eső, megfájdul a derék, megzabálja a mocskos krumplibogár, lelopja a szomszéd... De véget nem érő szenvedéllyé változik, mert hát el lehet dönteni évről évre, hogy jövőre csak a fele lesz felásva, de akkor hol lesz majd a cukkini?

Saját. Finomabb. Mert meg kellett érte dolgozni. Mert így tudhatom igazán, hogy miből van, amit megeszek. Mert a másikról már nem is hiszem el, hogy lehet ilyen jó. Persze, néha belekerül a kosárba a vákuumcsomagolt pakk, de akárhogy is, említést nyer a tény: Az otthoni sokkal jobb.

Azért nem írtam egy jó ideje, mert a kertben voltam. Rengeteg munka akadt, és még mindig nem sikerült teljesen végezni. De mint mondtam, ez egy menthetetlen szenvedély (mármint a kertészkedés), és nem tudom hanyagolni, illetve tök szívesen rittyentek belőle olyan zöldséglevest, amit kitehetek egy nagy asztal közepére, hogy bárki vegyen belőle kedvére. Adok a sajátomból, semmit sem tennék szívesebben. Fejlődnek a tapasztalatok, nagy eső jött, aztán a sorok között megjelent pár parlagfű is, meg permetezni is kellett, és hát megmondom őszintén, a körmöm alatt még mindig földes, úgy pötyögök éppen.

Engem bántottak kicsit. Találkoztam az összeférhetetlenség és összeegyeztethetetlenség jelenségével. Találkoztam azzal, hogy hiába egy a szó, amit használunk, van, hogy nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Találkoztam azzal a ténnyel, hogy senkitől nem elvárható, hogy bele tudjon helyezkedni a másik nézőpontjába, mert van, hogy ez kompetenciahatárok vagy a hajlandóság hiánya miatt lehetetlen. Találkoztam azzal, hogy milyen egy kiegyenlítetlen küzdelemben tehetetlen félnek lenni. Éreztem, hogy milyen az, mikor nem nagy ütést kapsz, hanem jó helyre, és ezt a másik fél tökéletesen tudja, így neki cseppet sem fáj, ellenben a másik oldalon lenni nem csak a pofon miatt kellemetlen, hanem amiatt is, mert rémisztő annak a megtapasztalása, hogy másnak lehet éltető és üdítő az én fájdalmam. Levelet kezdett hajtani annak a tapasztalata is, hogy milyen, mikor a bajban más ember az önérdek felé fordul, ami történetesen pontosan azzal egyenlő, hogy nekem háttal. Letolt gatyával egy fáklyás – vasvillás felkészült és edzett hadsereg ellen, de valami ősi törvény mégis azt súgja, hogy a legbölcsebb az, ha nem mozdulok. Ne a futásra menjen el az energia, inkább legyen tartalék a feltápászkodásra. Amúgy is, aki nem tud rendesen járni, legalább elesni tanuljon már meg, különben kimutatja a foga fehérjét a természetes szelekció. Kőkemény elvek, és erkölcsi alappillérek egymás ellen fordulásakor az ember azt mondja: „HUBAZMEG”, és hoz egy gyors döntést, hogy mibe haljon kicsit bele: abba hogy megszakad a szíve, vagy hogy az eszéből hajtogat héliumos lufikutyát, ami elszáll, vissza se néz.

Régi, máshonnan már hallott bölcsességek magvai potyogtak szanaszét a kertemben. Olyasmik, amikre eddig csak legyintettem, mondván közhelyesek. Nem azok. Csak magamnak kell megtermelni ahhoz, hogy igazán tudjam értékelni. Annyira sok potyogott ide, és olyan nagyon összevissza, hogy a pedáns és perfekcionista lelkem ezt nehezen viseli, úgyhogy van még vele munka, de azért a készülő levest muszáj néha megkóstolni.

Egyelőre ilyesmikre mondhatom biztosan, hogy gazdagítják a levesemet. És a titkos összetevőt még nem is mondtam. A törhetetlen életelixír, a támogató ember minden-rosszban-van-valami-jó, vissza-nem-térő lehetősége, hogy megmutassa: Melletted vagyok. Indokolatlanul sokat használom a következő, saját gyártmányú kifejezést, amit amúgy giccsesen patetikusnak, ám mégis szemléletesnek tartok, mégpedig hogy árnyéka mindig csak annak van, amire süt a Nap.

A napocska érleli a zöldségeket, meg a gyümölcsöket is, ugyebár. Az egészet felvezethettem volna gyümölcsökkel, és akkor nem zöldségleves készülne, hanem pálinka. Lehet, hogy jobb lett volna, basszus. Szívesen elbeszélgetnék az idetévedő Hölgyekkel és Urakkal ilyen házi szíverősítő welcomedrink után. Na, majd lesz olyan is.

Köszönöm a figyelmet, jelentkezem még!