Oké, persze, nyáltenger, értem én, na és akkor mi van?

Aki nem tud úszni, az itt álljon meg vagy menjen vissza a part közelébe, tegyük fel, hogy ebben a tengerben itt van a veszélyt jelző rózsaszín alapon piros szívecskés bója. Nekem most elég hosszú a búvárpipám, úgyhogy lehet, hogy mélyre merülök. CAUTION! DANGER!

Van valami elragadó a szerelmes emberben. Nem az eszeveszett szerelemre gondolok, hanem arra, ami mélységes megnyugvást hoz, tudatván az „elszenvedővel”, hogy minden oké. Nem arra gondolok, amikor nem lehet a másik nélkül kibírni egy napot, hanem arra, amikor az imádott fél létezésének a puszta ténye olyan mosolyt csal az ember arcára, hogy a világ nem bírja megállni, hogy ne mosolyogjon vissza. (Off: Próbálok leszokni az általánosításról, így amikor azt mondom, hogy „ember”, akkor nyilván saját magamra gondolok, hiszen mi vagyok én, hogy más nevében beszéljek. Csak így könnyebb, tetsziktudni…) Olyan, mint a bepisilés, ugyebár. Mindenki látja, de csak az érintett érzi, hogy milyen csudijó meleg.

Arra gondolok, amikor a korábban kerek-egésznek hitt valamiről kiderül, hogy hiányzott még egy puzzle darabka, és így lep meg azzal a felismeréssel, hogy mennyivel szebb lett a kép. Minden más korábbi dolog működik tovább, de az összhatás sokkal kellemesebb.

Beüt a >krach<, de az óra ketyeg, reggel fel kell kelni, menni kell, a hétköznapok telnek, a feladatok jönnek, ugyanúgy, mint korábban. De van valami. Egy példátlanul stabil alap. Nem bánthat a világ, mert van mellettem valaki, és habár a kötelességek állandóak, Ő lesz az igazán fontos. Persze ezt a világnak nem kell tudnia... Ez az érzés megsimogatja az arcomat, ragasztópisztollyal lő rá egy leszedhetetlen bolond vigyort, megmelengeti a kicsi lelkemet, mélyen belenéz a szemembe, beleteszi a kezét a farzsebembe, belehajol a hajamba, és azt dúdolja bele: Minden a helyén van. Béke van.

Átértelmeződik a múlt. El akarom Neki mesélni, töviről hegyire! Mint amikor a terítő felkerül az asztalra, és rohadtul idegesít, hogy meg van gyűrődve, de nem simítom ki, mert nem jut eszembe, hogy csak egy mozdulat lenne a picinyke kezemmel, inkább csak simán nem tetszik amit látok. Jön egy kéz, és segít ezt megtenni. Nem is volt nehéz, és mennyivel esztétikusabb lett! Kiderül, hogy semmi sem volt hazugság, csupán tévedés, aminek az összegzése itt van a zsebemben, és bármi, ami korábban történt engem tett többé. Na nem mintha sok titkolnivalóm lenne, de ez annyira szubjektív… Jön a jó értelemben vett miafasz-fej, azt látván, hogy basszus, Ő (shift+ő) visszamenőleg is szeret! El merem hinni. Oké, tudom én, hogy ez teljesen átlagos pszichológiai mechanizmus, de attól még láthatom varázslatnak. (Ezért nem akarom tudni azt sem, hogy a repülőgépek működésének mi a fizikája. It’s MAGIC, aztán kész!) Még szebbé teszi ezt a dolgot a kölcsönössé.

Szóval, nevezzük Sándornak. Kedves Sándor, újabban Ön miatt maradok fent a villamoson. Nem veszem észre, hogy le kellene szállni, mert az Öntől kapott zenét hallgatom éppen, ugyanis az az aktuális soundtrack kettőnk eddigi történetének mentális rekonstruálásához. Ez a sztori másnak tán egy a sok közül - éppen ezért nem is tudnak róla igazán - de számomra a legszebb. És akkor még nem is említettem azt, amikor az esetleges jövőbéli tervek és elképzelések terhelik le a kognitív kapacitásomat. Ilyenkor nem tudok szimultán lenni, csak egy dologra megy a koncentrálás, és a gondolnivalók sorában Ön, kedves Uram legelöl áll. Sándor, Ön katalizálja a teendőim elvégzésének sebességét. (Ez értelmes volt?) Minél több dolgot igyekszem beütemezni, hogy gyorsan és hasznosan (de főleg gyorsan) teljen el a külön töltött idő. Amúgy is, rengeteg időmet elveszi, hogy kitaláljam, mit vegyek fel, pláne hogy egy rongyom sincs. Sándor, Önt kedveli a nagypapám. Sándor! Nekem terveim vannak.

Sándor, kérem… Ez menthetetlen.

Sándor, nálam maradt a sálja. Rövidesen jöjjön el érte, mert amúgy is beszélnünk kellene erről a dologról. Nem mellesleg a kedvenc süteményét sütöttem.